Szép jó reggelt, napot, estét, ahogy jólesik. Indokolatlan indíttatásaim jelentkeztek így 2017, 06. 08. 21:31-kor. Valami oknál fogva elkapott az érzés, hogy a dolgaimat megosszam emberekkel, akiket esetleg érdekel a mindennapi szerencsétlenkedésem, merthogy az a hobbim. Abban a furcsa helyzetben találtam magam pár éve, hogy nem én választottam meg a hobbim, hanem az engem. Persze rengeteg próbálkozásom volt arra nézve, hogy lefoglaljam magam valamivel.
Kis koromban például minden álmom a horgászat volt a szokásos "lovag leszek, focista leszek" dumák mellett. Persze már akkor tudtam, hogy a horgászatból úgy, ahogyan én szeretnék, a világ életbe nem fogok megélni, de akkor csak az érdekelt, hogy horgászhassak, hogy a damilt áztassam a vízben, Gyakorta játszottam az udvaron bottal és madzaggal, meg egy kis dróttal, hatalmas horgászt játszva, aki éppen élete legnagyobb halát fárasztja. Egyszerű volt a megoldásom, a drótot úgy hajtogattam, hogy ha végighúztam a füvön, valami virágban elakadt. Legjobban a pitypangokat szerettem és fogtam magamnak. Milyen csatákat vívtam azokkal a pitypangokkal. Miután beakasztottam, aligha kerülhette el a végzetét, de így is annyira kapaszkodott a talajba, ahonnan kinőtt, hogy ha becsuktam a szemem valahol a Duna partján találtam magam, a kis összehajtható székemben ülve, mellettem a majd felhasználandó csalik, előttem a görbülő bot. De persze a szemem kinyílt, talán ha háromszor vagy négyszer voltam horgászni életemben, és hiába van két botom is, nem fogtam semmit. Egy fél másodpercet talán megér belegondolni, hogy egy ember akinek évekig a legnagyobb álma a horgászat még nem fogott halat.
Aztán ott volt a foci. Ennek a sportágnak a mai napig hatalmas rajongója vagyok, de ott csesztem el ezt is ahol lehetett. Ha az ember beszél velem egy 5 percet észreveszi a súlyos önbizalomproblémáimat. A fociban (meg amúgy bárhol máshol) nagy hátránynak számít. Hiába lenne egy kis tehetséged, ha nem mered megmutatni. Meg azér megegyezhetünk benne, hogy sose voltam egy őstehetség. Aztán bekerültem a kapuba, kiteljesedtem, elmehettem volna az ifibe, de ott azok az emberek, iskolás bajtársaim vettek volna körül, akik elbeszélgettek velem kb 5 percig, felismerték a bajaim, és aztán szerették megragadni az alkalmat a földbedöngölésemhez. Így aztán ez is kimaradt. Most majdnem 10 év múlva megint csapatban játszom, bár egy évben ha háromszor lesznek meccseink akkor már tittaölöm bódottá ahogy szokás volt mondani.
Aztán amikor nyolcadikban úgy éreztem, hogy végre elmenekülök az itteni problémák elől, és ezzel együtt megtalálom azt amit tudnék csinálni egy életen át, akkora fába vágtam a kis fejszém, hogy az nemhogy beletörött, kisebb darabokra esett szét mint a Gimli fejszéje. Anyuci kicsi fia kollégista lett.
