Szép jó reggelt, napot, estét, ahogy aktuális.

Mielőtt kollégista lettem volna, ugye meg kellett mondanom, hogy mi akarok lenni. Én persze a focin kívül addig semmit nem csináltam, de az egyre sűrűsödő kérdések dzsungelében ki kellett mondanom annak az iskolának a nevét (amit egyenlőre biztos nem tudtok meg), és amihez most is sok emlék köt, sok a rossz, de ha az ember hat éven keresztül folyamatosan ott van valahol, akkor azért történnek vele jó dolgok is. Aznap, amikor megjelöltem az iskoláimat, még nagyon gyerek voltam, ez látszott is rajta. Igazán sosem voltam jó tanuló, harmadikas lehettem az első hármasomkor, még most is emlékszek rá, hogyan izzadtam a padban, amikor nem tudtam minden kérdésre a választ, persze később az idő folyamán egyértelműen kivehető lett, hogyan leszek ötös tanulóból kis időre négyes, majd erős hármas, ez az időszakom sokáig tartott, és én jól is éreztem magam benne, majd jöttek a züllő éveim, ahol már új iskolámban koptattam a padokat. Itt már bevett szokás volt a félévi bukás, egyszer pedig majdnem megrántottak év végén. Hát mit  mondjak? Az életem valamilyen szinten erőteljes lejtmenetbe kezdett amikor elköltöztem. Az akkori évek során azt hittem, hogy ez a hat év, ami immáron mögöttem van, egy végtelenség lesz, hogy a negyedik évem után elmegyek, "elhagyom a várost". 

Egy 14 éves kis köcsög voltam, anyu pici fia, az önbizalomhiánnyal és beszédhibával jeleskedő lúzerország lúzerkirálya, aki az anyja nélkül nem tudta mit vegyen fel egy kirándulásra. Legnagyobb szerencsétlenségemre, egy olyan hét fős szoba tagja lettem, akik ilyen szempontból szöges ellentéteim voltak. Volt egy nagy benga, egy nagy, egy bolond, egy okos, egy füles, egy vicces és én. Mindig is kilógtam a sorból, de talán az mentett meg, hogy azért mindig akadtak barátaim. A szoba lakói gyorsan észrevették a hibáimat és kegyetlenül lecsaptak rá, én pedig csak dobáltam a tűzre a hasáb fákat, szítottam a tüzet. Végül is kimondhatjuk, hogy az első hét után sikeresen elkaszáltam magam majdnem minden olyan embernél akivel találkoztam. És, ha jól megnézzük, azoknál is akikkel nem. Gondoljunk csak bele mi az a fő téma egy új nagyobb társaság létrejöttekor, ami mindenkit megmozgat? Hát persze, hogy az a gyökér aki nem illik a csapatba sehogy sem. Nem is illettem, sem akkor, sem most, de nem is fogok sosem. 

Ezek az évek meglehetősen sok bántással, szenvedéssel, szenvedtetéssel teltek. Voltak hullámvölgyek, egyszer jobban kijöttem az emberekkel magam körül, egyszer kevésbé. Ez a dolog úgy átformált az évek alatt, hogy ha testileg nem is kifejezetten, de lelkileg azért meggyengültem. Viszont már nem vagyok lúzer, és nem hagyom azt sem, hogy azt csináljanak belőlem. Elkezdtem gitározni és szövegeket írni, mostmár dolgozom is. Kijelenthető, hogy átvészeltem az időszakot, ami meghatározta az életemet. És ha nem is a szakmámban van munkám, azért az iskolában más dolgokat tanultam meg egy életre, és bármennyire furcsa, ezért hálás vagyok azoknak, akik erre ráébresztettek. És nem haragszom rájuk, mert lehet, hogyha ez a dolog fordítva alakul, én is ugyanezt teszem. Akkor most ők írnának blogot arról, hogy milyen szar volt az életük.